OK
Mezőnagymihály címere
MEZŐNAGYMIHÁLY
MEZŐNAGYMIHÁLY

MEZŐNAGYMIHÁLY KÖZSÉG TÖRTÉNETE

az 1944.ik esztendőig
Több esztendeje már annak, hogy figyelmem az elmúlt idők eseményei, történetei felé fordult. Mindenkor közelről és belülről érdekelt maga az élet, az emberek sorsa, közösségi élete. Azóta megértettem már, hogy mindenről vagy mindezekről olvasni könnyebb, mint ezt leírni és ilyen módon konzerválni. És bár minden történeti jellegű írás nem kerülheti ki a sokszor száraz vagy keveset mondó adatokat, engem az ragadott meg mindig, ami az adatok, dátumok mögött van, így a sorsok, az örömök és a fájdalmak, az élmények és a hatások, amikben egy nép vagy egy közösség élt s ami az egyéni sorsokban lecsapódott. Így foglalkozom most ezzel a tájjal, ezzel a faluval és ennek népével, múltjával és a jelenbe is átnyúló és ható tegnapjával. Amit most le tudok írni nagyon hézagos és rész szerinti. Adataimat részben már leírt kútfőkből, részben egyházi feljegyzésekből, s nagyrészt szájhagyományokból, emlékekből szedegettem össze. Nagyon kis része ez mindannak, ami itt volt, ami ezen a tájon végbement, de ebben a nagyon kicsiben is lehet valami az egésznek a teljességéből, szépségéből és értékeiből. A rendelkezésemre álló anyagot, elsősorban a rendszeresség és áttekinthetőség okából, hat témakörbe csoportosítottam. Ezekben a méreteket, határokat az anyag mennyisége határozza meg, ezért pontos arányosságra nem törekedtem.
  • A történelmi múlt.
  • A mindennapi kenyér. Föld, megélhetés, birtokviszonyok, ezistancia.
  • Társadalmi élet. Kultúra, közösségi szellem, szórakozások, művelődési alkalmak.
  • A közművelődés. Iskolák, tanítók. Olvasókör.
  • Politikai élet. A politikai közérzet, ezek formái, direktórium, két világháború közti jelzések.
  • A második világháború utolsó éve.
Ahol, és amiben lehet szelektálásra törekszem, hogy a kevésbé fontosak, ha egyáltalán van ilyen, helyet adjanak a fontosabbaknak.

A történelmi múlt

A honfoglalást követő időkben, azon a területen, ami ma Borsod vármegye nevet viseli három nemzetség osztozott. A Miskóc, a Bél és az Örösur nemzetség. A Miskóc nemzetség az itt talált és a később meghódolt szláv néphez tartozó őslakó, mely a meghódolás után agyarrá lett. Nevét a megye székvárosa: Miskolc a mai napig őrzi. A Bél nemzetség a magyarokkal együtt jövő s szintén magyarrá lett kun nép közé tartozott. Nevét a megyének két helyisége: Bélapátfalva és Monosbél ma is őrzi. Az Örös nemzetség – Béla király névtelen jegyzője szerint is a honfoglalók közé tartozó kun vezérek egyikének, Ócsádnak a leszármazottja. Ócsádnak volt a fia Örösur. Az, hogy a legelőkelőbbek közé tartozott mutatja, a nevéhez elválaszthatatlanul hozzáfűzött ’úr’ szó. A Sajó mellett foglalt földet magának, később Kácson várat is építetett. Nevét Sajóörös hirdeti ma is. Ennek a nemzetségnek birtokai voltak: Kács, Darócz, Leányfalva, Váralja, Geszt, Oszlár, Dorogma, Bikk, Sály, Nagymihály és Fejéregyháza. Ezek szerint a község az Örösur nemzetség birtokában volt, ekkor még Nagymihály névvel. Az első említés Nagymihály nevű községről a XIV. századból van, ahol egy határ-leírásban szerepel Nagmichal néven. Itt említem meg, hogy a megye területén a Nagy-mihály mellett, Kismihály nevű község is volt. Az, hogy Kismihály, amai Nagymihályhoz tartozhatott szinte bizonyosra vehető, ugyanis a Mezőnagymihály, Valk, Dorogma, Ároktő, Mezőcsát, Gelej faluk által bezárt, csaknem köralakú pusztán, hajdan még négy falu állott: Fejéregyháza, Pély, Montaj és Kismihály. A fejéregyházi puszta, pélyi puszta, s Montaj tanya őrzik ma is a volt falvak neveit, helyeit, csupán Kismihály tűnt el nyomtalanul a történelem nagy viharaiban. Ezek a falvak a török háborúk és a kuruc harcok idejében semmisültek meg. Ismeretes, hogy a község az Örösur nemzetség birtoka volt, mégpedig a nemzetség Sályi nevezetű családjának kezén. Sályi László birtokos halála után, örökös hiányában, a koronára szállott volna vissza a vagyon. A nemzetség azonban igényt jelentett be a birtokra s azt Hunyadi János kormányzó 1447-ben a Geszti és a Tibold családoknak adományozta, jóllehet a Putnoki család is magának igényelte. Okirat bizonyítja, hogy a Daróczi Tibót család a kormányzótól beerősítő birtoklevelet kért. Az említett családok mellett a Váraljai család birtoka is volt Nagymihály község. De más birtokosok is voltak, akik a község nevéről Nagymihályinak nevezték magukat. 1508-ban II. Ulászló Geszti Ferencnek új adományt ad birtokrészéhez, így ebben az időben Kismihály is a Gesztiek birtoka. Ugyanebben a században Konovith /Kunovics/ Miklós és a Bekény család Balázs és György nevű tagjai bírják Nagymihályt, a Tiboldok és a Gesztiek mellett. Az összeírásokban ezekben az időkben Nagmihal, Mighali, Nagymyhaly, Nagmihali, Nagimiyhal, Naghmyhal, Nagmyhal községneveket találunk, mely írásformákon át fokozatosan kialakul a falu neve: Nagymihály, vagy később Mezőnagymihály. 1907 március óta jelenlegi néven: Mezőnagymihály szerepel. 1541-ben Buda török kézre került. A budai basa többször felszólítja Miskolcot az adófizetésre. De a város rá sem hederít. A basa két évig vár, majd 1544-ben nyolcezer harcossal büntető hadjáratra indul. Kirabolja, felégeti Miskolcot s azzal együtt 45 falut, közöttük Nagymihályt is. Még ki sem heverte a falu ezt a pusztítást, tíz év múlva 1554-ben új veszedelem kerekedik. Fülek várát elfoglalja a török és az ottani basa felszólítja a Borsod megyei falukat is az adófizetésre. Mit tegyenek, hiszen már tíz éve adót fizetnek a budai basának. S mivel az egyiket is nehezen bírták fizetni, vonakodtak. A falvak húzódozására válaszként, a füleki basa rajta üt a falvakon, kirabolja, felégeti, elhurcolja nagyrészüket, számszerint 51-et, köztük Nagymihályt is, immár másodszor. A törökkel folytatott harcokban, sok jó és tehetős magyar vitéz esett el, vagy került fogságba. A török fogságból váltságdíj lefizetése után is ki lehetett szabadulni. Tibold Zsigmond Nagymihály falu akkori földesura is török fogságba jutott. 1582-ben daróczi Tibót Zsigmond családja Nagymihály és Pély falvakat és a fejéregyházi pusztán lévő birtokrészét elzálogosítja 600 forintért, hogy a földesurat kiválthassák. Így a falu ezekben az években elzálogosított falu volt. De a 600 forintos zálog összeg is mond valamit. Nagy összeg ez, de egyben a falvak értékét is bizonyítja, hiszen az azonos időkben egy főszolgabíró egész évi fizetése 12 forint volt. Az elzálogosítás ténye azt is bizonyítja, hogy a 16.-század vége felé Pély falu még meg volt, Fejéregyháza pedig márcsak mint puszta szerepel. Az elzálogosítás után birtokosok lesznek a Teresztényiek és a Tibold és Geszti család rokonsága, /Újszászi,Lengeldi/ és sokszor emlegetik Thassy Jánost és feleségét Zsófiát. És az évek peregnek tovább és sajnos rejtve maradnak benne a kis emberi sorsok és utak. Legfeljebb a népi őserő, az élni akarás szívóssága és szüksége mutatkozik meg, a nagy és ismételt viharok utáni talpra állásban.

Így érkezett el a falu 1596-hoz. Október 26-án zajlott le a mezőkeresztesi csata, mely sokáig fekete szemfedő maradt. Először a magyar-királyi és erdélyi fejedelmi egyesült seregek diadalmaskodtak a török felett. De a győzelem diadalmámorában és a zsákmányolásban elmerült és magát hamis biztonságba érző, védtelen magyar seregre, a magát céltudatosan összeszedő török-sereg, az éj leple alatt visszafordult és a győzelmet magához ragadta, hatalmas mészárlást véghez víve, itt véglegesen diadalt aratott. A vesztett mezőkeresztesi csata után Délborsod csaknem teljesen megsemmisült. 38 falut a földdel egyenlővé tette a török, Nagymihályt közelről érte a csapás, mi minden játszódhatott le itt, a több méteres mélységben talált vastag hamuréteg jelzi az óriási tüzeket. Pély és Montaj faluk véglegesen eltűntek. A vesztett csata emlékét több kút, dűlőút őrzi, gondolhatunk a Gyilkos kútra és dűlőre. Nagymihály nevével 20-25 év múlva találkozunk újra a régi forrásokban. A rejtett források egyszerre újra feltörnek. Az egyéni és kollektív történelem tele van búvó patakokkal. Lehetséges, hogy ezekben, az években vagy évtizedekben nem lakta senki a falut, vagy nagyon kevesen. De már 1620 táján ezt olvashatjuk: Nagy-Mihályt mi egynéhányan, kik lakjuk, szállottuk meg az felséges Bethlen Gabriel erdélyi fejedelem első kijövetelekor. A mezőkeresztesi csata után a birtokosok megmaradtak, de a község maga nem. A pusztán maradt helyet Bethlen hadjáratai idején tulajdonába vette, ugyanis Borsod megye is az erdélyi fejedelem birtoka lett, így Nagymihály is. A niklsburgi békekötés után csendesebb napok következtek, az elpusztult falvak Bethlen védelme alatt épülni, népesedni kezdtek. A fejedelem öccsének: Istvánnak, a későbbi erdélyi kormányzónak adományozta Csáth, Nagymihály és Tarján nevű falvakat. Ekkor kezdenek feltűnni, a később Nagymihályon és a szomszéd Gelej községben jelentőssé vált családok ősei: így Milethi /Mellete/ János, Borsi, alias Bársony György, Vincze Tamás, Monoki András, Lipcsei Tamás. A Tibold vagyon egy része ekkor Négyesi Szepesi Pál kezére jut, de részesül a vagyonból Barátnoki Zsigmond is. A sötét és vészterhes idők utáni alakulás és népesedés bizonyos jele, hogy már 1658-ban Nagymihálynak református lelkésze van: Mathias Tunyogi. Aki az ismert nevű lelkipásztorok közül az első. A falu, az ide menekült Gelej lakosságával kezd gyarapodni. A Tibold leányág örökösödési jogán Ereczky Éva, többi birtokaival együtt Nagymihályt is zálogba adta. Négyesi Szepesi János pedig Galóczi Györgytől és nejétől megveszi az itteni birtokra vonatkozó jogigényét. Egy 1685. évről meglévő feljegyzés bizonyítja, hogy bár a birtok körül gyakori változások vannak és a tulajdonjog, gyakran módosul, a falu lakosságának szaporodása nagyon lassú ütemű. Noha a török ereje fogyóban volt, de jöttek helyükre a német zsoldosok. És a politikai, nemzeti üldözéshez, vallásüldözés is bekövetkezett. Adatok vannak arról, hogy 1685-ben, az egyes falukban mennyi ház volt üres. Keresztesen 74, laktak 6 házban, Nagymihályon üres 22 ház, laknak 8 házban.

Ezekben, az években a nagymihályi birtok körül per folyt, egyik igényt a másik után jelentették be. A jobbágyi kötelességek alól felszabadított Hermány család, több más családokkal, akik főképpen a mai geleji és nagymihályi birtokosok ősei, birtokaikra 1723-ban nádori donációt, adománylevelet kapott. És ez a Hermány család lassan megindította Gelej betelepítését is.

A Tibold per eldőltével, Borsi Mihály lányai révén az Almássy, Melczer, Majtényi családok kapják az egykori Tibold vagyont, így Nagymihályt is. Majd később a Fáy /Fáy tanya/ gr. Péchy, Kállay, Gurcsányi, Pyber, Blaskovits, Laczay /Lacai oldal/ és a Góth családok /Gottrész/ lesznek birtokosok, akik jórészt az előbbi családok rokonai. A reformáció korán elterjedt Nagymihályon. Az 1530-as években a Bebek és Perényi családok birtoka volt. Mindkettő erős támogatója volt a reformációnak, akik birtokaikon protestáns lelkészeket alkalmaztak. Gelej pusztulása után, a reformáció szempontjából a súlypont ide tevődött át. A található adatokból arra következtethetünk, hogy az 1570-es évek végén itt már végbement a reformáció. Már a jelenlegi református templom is 1791-ben épült, de már előtte is bírtak templomot itt a reformátusok. A jelenlegi épület padjai és karzatának faborítása műemlék jellegű és védett. A községben más műemlék vagy műemlék jellegű épület nincs. Már 1658-tól, amint előbb említettem egész napjainkig ismertek az egyházi élet minden fontos adatai, lelkészek, iskolamesterek nevei és egyebek. Az anyakönyvek fokozatosan bepillantást engednek az itteni nép személyes, családi, társadalmi életéről, szociális helyzetéről, munkáiról, fizikai állapotáról. 1896-ban r. katolikus templomot építettek.

1832-ben ezt a falut is sújtotta a periferiális kolera, amit akkor epekórságnak neveztek. Néhány hónap alatt közel háromszázan haltak meg. A járvány legnagyobb mértékben a középidős, javakorabeli embereket érte. Kevés kiskorú és idős ember halt meg. A járvány súlypontja július-augusztus hónapokban volt. Voltak napok, amikor 15-20 embert temettek. Ezeknek a kolerában meghalt halottaknak sírjait elmosta az idő. A faluhoz közeli Kisecsér-tanyai pusztán népvándorlás kori sírokat találtak, s mint Gelej községben itt is jazyg-szarmata emlékek kerültek elő, bizonyítva, hogy ezek a helyek a jazyg szarmaták borsodi telepei voltak. A falu körül, az eltűnt falvak mementójaként, az emlékekben s halvány nyomokban megmaradtak a „harangdombok”. Amikből az eke időnként felhoz valamit a régi emberek és régi szerszámok maradványaiból, mint a múlt idők tanúi. A falu így érkezett el a 20. század elejére. Az első világháborúban többen, mint 200-an vettek részt, közel 50-en hősi halált haltak. A temetők sírkőfeliratai vallanak ennek a kornak szemléletéről, hazaszeretetéről és az áldozatok nagyságáról. Hadirokkant lett 25 személy, vitéz lett2. A második világháború áldozatairól pontos adataim nincsenek.

A mindennapi kenyér

Annak a népnek a sorsa, mely ezen a területen élt, évszázadokon át szorosan összefüggött a földdel. A mindennapi kenyér örök gondját ennek kellett megoldani. Ez a táj síkföld, igazi kisalföld szél. Dombjai, hegyei nincsenek. Erdője sem volt. A terület lápos és ingoványos terület volt hosszú időn át. A pákászat, rákászat, halászat sokaknak adott kenyeret. A béka és a csík, a madarak, tojások, a kis erdei, pontosabban nádi vadak segítették a táplálkozást. A hatalmas nádasoknak nemcsak a vizei és az abban található szárnyasok, hanem maga a nád is sokáig nagy segítséget jelentett. Ez adta a éli tüzelő egy részét, de a hajléknak való fedőléket is. Télen munkát s valami kis pénzt is. A madarak, szárnyasok, a sok béka és csík a kereskedelmi árukat. A falu körül fekvő nagykiterjedésű legelők már régtől segítették az állattartást, ami tejet, bőrt, húst adott. Majd fokozatosan nőtt a megművelhető, vethető, aratható terület. Vészes időkben a hatalmas nádasok, a bürük, a járhatatlan utak védelmet és rejtőzködést nyújtottak. A falu talajának a minősége erősen változó. Van benne igazi, gazdag, fekete televény, vannak benne sárgás márgák, vannak szikfoltos területek. Búzának, kukoricának, répának, dohánynak alkalmas televények, s megmunkálásra alkalmatlan, legelőnek való hatalmas mezők. A régi házak, az alacsony tetők, a kis ablakok, a nádas tetűzetek, s vert, döngölt falak, az igénytelen kis lakások jelzik ennek a népnek az életét. Hogy, hogy élhettek régen, miből, mennyit, ezt nem tudjuk már visszapergetni, de hogy itt éltek, itt dolgoztak és itt haltak meg bizonyítják az utódok és a temetők. De meg kereshetjük azt is, amit már bizonyosan tudunk és ismerünk. A faluhoz 23 tanya tartozott. Ez is bizonyítja kiterjedésének nagyságát, sejteti régi vagy mai értékét, sőt némileg lakosságának számát is. A tanyák ezek: Almási, Dobozi, Eperjes, Eggyes, Farkas, Fáy, Fenduda, Gólyás, Gyékényes, Kisgólyás, Kisecsér, Kenyérváró, Kupar, Márk, Nagyecsér, Nagyház, Pillantó, Salamon, Serák, Szomolló, Telek, Teper, Zsindelyes. A tanyák nevét egy-egy személy, tulajdonos, vagy a táj jellege, helyzete, vagy a néphit találó kifejezése formálta ki, mint pl. a Kenyérváró. A két világháború között a lakóházak száma a belterületen403, a külterületen 148. Azonos időben a lakosság száma: 2056. A határ összes területe10720 hold. Ez nem egyforma minőségű föld volt. Változtak benne minőségileg a földek s így alakult ki rajta a legalkalmasabb művelési ág. A 10720 holdból szántóterület5908 hold, rét 1553, legelő2580 hold, nádas62 hold, kert111 hold, terméketlen506 hold. Nagyságrendi megoszlásban 1000 holdon felüli nagybirtok:1 köznépbirtok 100-1000 hold: 11 50-100 hold: 9 20-50 hold: 38 törpebirtok 2 holdas átlag: 350 A lakosság megélhetését ez a több mint tízezer holdas határ, megfelelő körülmények között, biztonságosan megadta volna. De a föld nagy része néhány ember, nagybirtokos kezében volt itt is. A tanyák és nagykiterjedésű földek uraságok birtokában voltak. A falu körül a Kállai uraságé, az Almási grófoké és a Fáy családé volt a föld. Ezek a nagybirtokok körülölelték a falut, s ennek határán kívül voltak a kisbirtokosok, vagy törpebirtokosok földjei és a zsellérek legelői. A kis emberek birtokában összesen1512 hold föld volt. Már az 1848-as szabadságharcot megelőző években elkezdődött egy harc, egy pör a földért, valamiféle igazságosabb és elfogadhatóbb rendezésért. Hiszen a szaporodó népességet egyre inkább bezárta az urasági földek koszorúja a falu körül és hiányoztak a kisemberek, a gyalogemberek megélhetését jelentő egy-egy tehén fenntartását megadó legelők. A legsúlyosabb sérelmek ebben a faluban ezért voltak. Varga János református lelkész Pro memoriá-jában feljegyezte az utókornak a tagosítást. „Álljon itt rövid sorokban és vonásokban, az utókornak emlékül a mezőnagymihályi tagosítás. Az ú.n. arányosítás és elkülönítés munkája itt még 1843-44-ben Kalas Benjámin jeles és derék mérnök által megkezdett és 1845-46-ban folytatott. Mi okból nem tudni félbeszakadt, talán bizonyosan a közbejövő 1848-49-es forradalom miatt. De miután némi csönd és fegyvernyugvás állott be, újra hozzáláttak az illető birtokosok, hogy a már elkezdett költséges tagosítást, mely az ő erszényökre nézett, valahára befejezzék. Majd idő vártatva, 1858-ban a becsúszott hibák és tévedések kiigazítása megkezdődvén, ezúttal a volt úrbéresek és a volt földesurak közti egyezség, a legelő mennyiségét illetőleg megkísértetett, mégpedig szerencsésen és rövid úton, minden pör nélkül barátságosan. Megállapíttatott egy úrbéri telek után8 hold legelő illetőség……….. a hosszas pör, mely 1758-ban kezdődött 1799-80-ban végződött, majd 1840-ig ismét eludt végül kárpótoltatott.” Ez a tagosítás a kisembereken, kisbirtokosokon jelentősen segített, noha a földviszonyokat alapvetően nem változtatta meg. Ez a tagosítás a Kertalja, Nyomás, Úsztató, Gyilkosvölgy és Gyepiföld dűlőket érintette. Ekkor 126 negyedrész földet tagosítottak. Egynegyed- rész12 hold, két-negyedrész fél hely, négynegyed rész házhely, vagyis 48 holdat jelentett. A tíz és fél ezres határból ekkor1512 hold volt a kisembereké, akiknek földje a község közelébe került a tagosítással, a nagybirtokosok földjei pedig a külső területekre jutottak. Ez a megmunkálás, a szállítás, sőt a terméseredmények szempontjából is hasznos volt. A negyedrész földnél10 hold volt szántó,2 hold volt legelő. A gyalogembereknek, akik nem voltak birtokosok, kenderföldet adtak, ami 400 N. öl volt és hozzá egy gyaloglegelőt. A tagosítást úgy oldották meg, hogy a földszomszédok ugyanazok maradtak, akik addig voltak, ekkortájt munkáért, vagy pénzért is szerezhettek földet, akiknek erre módjuk volt.

Aki a faluban saját földdel rendelkezett, ahhoz szívesen ragaszkodott, trágyázta, gondozta, és amit lehetett kihozott belőle. Így akik saját földből éltek, szereztek hozzá egy tehenet, egy malacot és abból takarékosan, szerényen, igénytelenül megéltek. A földtelenek munkát vállaltak, időszaki vagy egész évre szólóan. Az uradalmak adtak munkaalkalmat, cselédnek, kondásnak, részes aratóknak, dohányosoknak, belső cselédnek sokan elálltak, mások pedig más vidékre summásnak elszegődtek. És bár ez az élet sokszor nagyon igénytelen volt, mégis a nincsteleneket eltartotta a család, nem volt koldulás s hetven-nyolcvan évesen általában már nem dolgoztak. Így itt ebben a faluközösségben elviselhetőbbek voltak a megélhetési gondok, mint az ország nagy, alföldi vidékein. A nincstelenek, tehát a földdel nem rendelkezők élete itt is nagyon szegényes volt. Cselédembereké, kocsisoké, kondásoké. Az ételt főleg kukoricagörbe, zsámiska, sült-krumpliból álltak. Azok, akik tanyákon szegődtek el árendás házban, laktak, sokan életük végéig, mások addig, amíg a faluban egy egyszerű házhoz nem jutottak. A tanyai házak belső berendezését egy lóca, dikó, asztal és egy ágy jelentette. Bérlete 3 korona volt egy évre. Az urasági cselédházakban három család lakott együtt. Mindegyiknek egy szobája volt, de a tűzhelyük közös volt. Itt főztek az asszonyok. Az öltözködés is egyszerű volt, pendelbe jártak, 12 éves korig csak egy hosszú inget viseltek, mezítláb mentek, télen a jégre egyszerű bocskort viseltek, amit sokszor az apa maga készített. Egy urasági cseléd éves fizetése 18-20 köböl vegyestermény volt /1 köböl94 kg./1 hold kukoricát kaptak, tehén és sertéstartást.2 méter fát, sót és petróleumot. Egy házi cseléd fizetése 4 köböl termény, 1 malac, 1 sure. 18 éves házicselédnek 12 köböl termény, 1 malac. A marokszedés idénymunka volt. Elsősorban fiatal lányok vállalták ezt. Iskola után, egy év múlva, 14 évesen már markot szedtek sokan, más földjén hajnali 2-től 11-ig, ez a munkalehetőség 2-3 hétig tartott, voltak kisebb és nagyobb aratások. Volt, aki két ember után szedte a markot és feles markoló volt. Voltak részes aratók is, akik tizibe vagy nyolcába vállaltak munkát és ennek egy része a marokszedés volt. Fiúk, ha már tudtak kaszálni, s megfelelően erősek voltak a munkához, akkor 17-18 évtől kaszások lehettek. A munkavállaláshoz hozzátartozott a gépelés is, a marokszedő a töreket kaparta és hordta. A kazlakat, a törekes kazlat is ember rakta. A dobon a kévevágó a marokszedő volt. Napi kosztot kaptak, ebédet hoztak, habart ételek mentek, bab, uborka, esetleg hús. Ők maguk főztek lebbencset is bográcsban. A falusi élet ritmusának kiemelkedő eseményei voltak a vetés és aratás. Október 18-ra már mindig igyekeztek elvetni, mert ez a szólás járta: édes Lukács után, már nem érdemes vetni.
De egy másik rigmus is megmaradt, ami szintén az idejében való munkavégzést őrzi:

Kisasszony meg ne állj /szept. 8/
Mihály elnyomtassál /szept. 29/
András pajtás kövér pecsenyével kínálj /nov. 30/

A cséplést nyomtatással végezték. Mindenki saját szérűjére hordta terményét, de voltak a faluban közös nyomtató-helyek is. A talajt erre a célra felnyesték, majd jól ledöngölték, meglocsolták. Voltak, akik bérnyomtatást is jártak végezni. Akinek nem volt lova, vagy aki gabonát vetett, azok kézzel csépeltek. A köveket vasgereblyével lerántották a földre, ott kézi cséplővel, amennyin voltak csépelték, a toklászt leseperték, nyírág seprővel, a garmadát betolták a pajtába és onnan kézi rostálással, rostálták. A kilencszázas évek elején lovasgépet hoztak a faluba, ennek járgánya volt, ló mozgatta, naponta 8-11 mázsás eredményt elért. Dobja henger alakú volt, szög állt ki belőle és verte ki a szemet. A nyomtatásnál több szem elpocséklódott, mint ennél. Volt szóró rostájuk, többféle likú és ezzel végleg kitisztították. A megélhetés egyik módja volt a feles dohányosság. Ezt az uraságoknál vagy nagyobb gazdáknál is vállalták. A feles magot kapott, a plántát ő készítette elő, nevelte, az ültetés, kapálás, törés, fűzés, csomózás volt a feladata. A gyengébb földeken voltak a dohánytáblák. A földeken sírkutakat kellett ásni, onnan locsolták a plántát száraz időszakban, míg meg nem erősödött. A vizet kákóval-horoggal húzták ki, hordóba töltötték és talyigával tolták. A kereset a beszállítás utáni megfelezett pénz. Sokan jártak innen summásnak is. Putnok, Pogonyi puszta, Emőd, Buj, Ibrány, Selyp, Nagykartalj, Aszód, Mezőcsát, dunántúli káptalani birtokok mind ismerték a nagymihályi summás lányokat vagy fiúkat. A konfirmáció után 12 évesen, a községi kihirdetés után indultak el répát ásni, zöldséget gondozni, kukoricát, répát kapálni. Többnyire egy asszony volt a vállalkozó, aki megszerezte a munkalehetőséget. Többnyire 1-2 hónapos munkára mentek. Hajnalba a kerülő vagy az ispán megbízottja ébresztette őket. Fizetésük többnyire valamennyi pénz, koszt-ellátás, szalonna. Sokszor volt árpadara leves, estére tészta. Korán kellett kelni fél 4-kor, dolgoztak nyolcig, akkor reggeli, többnyire szalonnasütés, további munka 12-ig, fadézsában hozták a levest, vagy később vastálakat hoztak. Majd délután tovább munka naplementéig. Áldozócsütörtökön kalácsot kaptak, pünkösdkor bélest. Vasárnap korán felkeltek, megspórolt kenyerüket bevitték a városba és eladták, hogy belőle ajándékot vihessenek haza a családnak. Ilyenkor mostak, vasaltak, estére ha kedv volt hozzá énekeltek és szórakoztak: hajvára vára! Többnyire hodályba, istállóba aludtak, szalmán, mindenki vitte a maga ládáját. Napközben, amikor arra alkalmas idő volt friss kukoricát és gyenge répát sütöttek. Egy hónap múlva meglátogatták őket szüleik, többnyire az anyjuk a volt öröm, ha addigra sikerült valami hasznosat összelopni, összegyűjteni nekik. Hogy meddig tartott ez? Volt, akinél a házasságig, s volt, akinél még azon túl is. Volt eset rá, hogy családostól együtt jártak summásnak. Ezen idő alatt nagyrészt megkerült az egész évi búza s ha még ezenfelül más is, akkor az nagy szó volt. Voltak, akik szolgálónak álltak el, némelyek évekig. Ilyen helyeken azután a tehénfejéstől, a malacokig, a kenyérsütéstől a takarításig, az állatokkal való foglalkozástól a kévehányásig mindenféle munka járta. Ilyen sokféle formában mutatkoznak a mindennapi kenyér gondjai, az urasági, nagybirtokok bőségtől, a kisgazdák és nincstelenek földéhségéig és a betevő falatért való küzdelemig. Végül idejegyzem Kalas Béni mérnök által készített térképet, mely a határról alapos tájékoztatást ad. Keleti határ: Montaj puszta, részei: Montaj zug, Montaji határdűlő, Nagy fenék, Nagy fenék tájéka, Csukás fenék, Salamonta ere, Széna árok, Széna árok tájéka, Észak-keleti határ: Fejéregyházi puszta. Ecsér hídja, Salamonta dűlő, Nagy Salamonta, Salamonta köz. Csincse vize.Közép út, Nagy út, Szilfák tájéka. Rétföldek. Mogyorós ér, Szomju hát, Szomolló, Locsogó, Szilák, Középvető. Tök föld. Kacsás fenék, Bársonyszög, Tökföld fenék, Meggyes fenék, Csallogó fenék, Csillag fenék, Ökör tó, Ökörtő farka. Telek, Telek eleje, Gulya állás.Közlegelő: Nyilas, Disznó szög, Ásott halom, Ásott halom dűlő, Licsogó. Nyugat és dél Keresztes határa. Régi kender földek, Tyukosdomb dűlö, Zsombik nagyrét, Tava, Darvas ér, Darvas fenék, Agyaggödrök, Homokgödrög, Bonifáció. Közlegelő: Bornyujárás, Vályog-gödrök, Kenderföldek, Szentistváni út, Csurgó dűlő, Csurgó folyás, Püspöki út, Usztató dűlő, Keresztesi út. Keresztesi útrajáró dűlő. Keleten közlegelő: Vályog gödrök, Szék alja dűlő. Felső vető: Gyilkos völgy, Gyilkos ér, Vályog gödrök. Észak Gele helység határa. A falu területén máig ismert patakok, tavak: Kakasér, Kanális, Csincse, Nádér, Malomárok, Zúgó, Balázs, Kishorgas, Nagyhorgas, Bömbölő, Agyagér, Kisrétalj, Vargafenék, Gyilkosér, Pisilőér, Kisgyepi kút, Vízleeresztő árok, Borostagi kút, Csiziktanyai kút, Rózsatagos kút, Batuzér, Hosszúér, Dinnyésér, Kerektető, Csikójárási kút. Hidak neve: Kőhíd, Nagyhíd, Tolcsvaihíd Kishíd, Lengyelhíd, Cigánypalló, Paphíd, Hadházihíd, Barnahíd, Csordahíd, Darvashíd, Gyilkoshíd, Telkihíd, Feketehíd, Agyagérhíd, Nagyecséri híd, Zsindelyes híd, Zúgóhíd, Csincsehíd, Balázshíd, Horgashíd, Kisecséri-híd. Dűlőnevek: Székaljadűlő, Úsztató, Gyilkosvölgyi, Borjújárási, Gyepiföldi, Külső Darvas, Belső Darvas, Kiszely Nyilas, Nagy Nyilas, Nagyút, Szunyogcsárda, Nyilaskereszt, Kistelek, Okádék, Ökörtó, Csillagtó-Pocem, Nádlás, Rózsatag, Kardostag, Gotrész, Borostag, Csiziktag, Kisszomolló, Nagyszomolló, Kudásztag, Csurgó, Egyházdűlő, Ménes szállás, Tava, Kenderföld, Tyúkdomb, Locsogó, Dinnyéshát, Esztergó, Liceumos, Égés, Bodnár Balázsféleteg, Geleji hát, Mátyásféle tag, Csattogó, Bársonyszög.

Társadalmi élet

Az életnek ez a területe is nagy változáson ment át. A társadalmi élet ma, szinte minden területen irányított, megszervezett, bizonyos mértékben gépiesült. A régi időkben ilyenféle társadalmi élet nem volt, nem is lehetett, hiszen az élet megszervezettsége hiányzott. Ezt a formát hiába is keresnénk. Úgy érzem, hogy tévedés lenne, azt ami volt, ehhez mérni, ami ma van. Mert ennek az életnek, a maga társadalmi, vagy közösségi élete meg volt, úgy ahogyan ez illett, ahhoz a korhoz és azokhoz az emberekhez. Így elsősorban a közösségi életet, annak feltalálható alkalmait, azokat a kis csatornákat kerestem, amikben ez akkor folydogált. Az embereket, akik itt is éltek, ezekben az időkben kizárólag az egyháznak szervezhették meg és alakíthattak ki számukra közös alkalmakat, társadalmi formákat. És emellett felfedezhetünk olyan spontán módokat is, amikben a nép maga, a maga természetes ösztönével és érzékelésével megtalálta a közösségi, együttes, társadalmi színezetű alkalmakat, ami nekik a szórakozást, a kikapcsolódást, vagy a tanulás közös alkalmait jelentette. Ebben az időszakban nem volt rádió, televízió, a falukban nem voltak alkalmas épületek, vagy szervek, még újság is nagyon elvétve fordult meg. A tájékozódásra, a hírek szellőztetésére, vagy más helyről gyorsan áttehető hatásokra aligha volt lehetőség, de szükséglet sem volt, mert a világméretű tájékozódás hiánya nem tette az életüket szegényebbé vagy gazdagabbá. A régebbi időkben, a falusi társadalmi életet, amiben a közösség vagy annak egy csoportja részt vett, vagy vehetett három lehetőség, jelentette: a színdarabok rendezése, a bálok és a különböző közösségi játékok. De már itt meg kell említenem, hogy régen zártabb volt a közösségi élet, ez a faluközösségre és a családra is igaz. A családokban nagy fegyelem, tekintély uralkodott, a szemlélet puritán volt és a család sokáig együtt maradt, sokszor egy egész életen át nemzedékek laktak együtt. És ez közösségi szemléletüket formálta. A társadalmi élet egyik régi formája volt itt is a bálok rendezése. A református egyháznak volt egy régi énekkara, ami egész nagy múlttal rendelkezett. Ez önmagában is nagy összetartó erő volt. Az énekkarosok egymással és családjaikkal is kapcsolatba voltak. A társadalmi élet egyik formája régebben ezen át valósult meg. Az énekkar különféle időszakokban, de főleg téren, vagy nemzeti ünnepeken bálokat rendezett. Ennek helye mindig a nagy iskola volt, ahol a zenét, a keresztesi Puzsama Pista szolgáltatta. Ezek valóságos társadalmi események, élményeket adó alkalmak voltak. A bálon volt beléptidíj, volt rendezői gárdája, pénztárnoka, cigánybírója. Kialakult formák között folytak ezek, s benne meglett emberek is résztvettek. A bálra a későbbiekben meghívókat is készítettek és azt zártkörű bálnak nevezték. Híres bálok voltak itt, ahová Mezőkeresztesről, Gelejről, mezőcsátról és Ábrányból is eljöttek. S az a régi falusi szemlélet, amiben volt egy bizonyos szigorúság is, lehetetlenné tette a garázdaságokat vagy verekedést. A lányok minden esetben szüleikkel, elsősorban édesanyjukkal mentek a bálba. Egy lány maga nem mehetett, ez illetlen volt, a ha olyan körülményei voltak, akkor cimborája, vagy barátnője anyja felügyelete alatt ment. A lányoknak báli ruhájú volt, többnyire fehér vagy krémszínű, kék vagy égszínkék, de gyakran színes. Ha tehetősebb volt kezén egyszerű gyűrű, s kezében papíros legyező. A leggyakoribb táncok a csárdás, a francianégyes, ma boszton, gyorspolka, lengyelke volt. A tánc után a lányok édesanyjukhoz mentek, akik a fal körüli lócákon ültek. Elmaradhatatlanul megjelent a bálon Suta Rozi, aki hozta a citromot, narancsot, fügét, szentjánoskenyeret, szódavizet és akiknek kedvese volt vásárolt, vagy a szülők ajándékozták meg gyermekeiket. 12-kor éjfélkor rostok volt, ahol eleinte csak süteményt, de később húst, kolbászt kínáltak, megkínálva belőle másokat. Voltak teaestélyek is, amit szintén a kórus, vagy közösen az olvasókörrel rendezett. Téli időszakokban, és minden szilveszterkor. Itt is volt tánc, tea, sütemény, amit a tagok vittek. Ide többnyire meghívták az egyházi és világi vezetőket, az elöljáróságot, a hiteseket, ezeken, a tea estélyeken voltak műsoros programok is, ahol sokszor éppen maga az elöljáróság tagjai, vagy feleségeik szerepeltek, jegyzőné, orvosné, papné szavaltak vagy énekeltek. A társadalmi formák élésének kiváló, szép alkalma volt az énekkar. Ez is egyházi jellegű volt, jó harmincas taglétszámmal. Nevet és tekintélyt, stílust jelentett ide bejutni. Télen minden este próbák voltak és ezeken gyakori beszélgetések. Községi, emberi, egyéni ügyeket, választásokat itt beszéltek meg, sőt itt alakultak ki a későbbi döntések. Az énekkar egyházi és községi, vagy nemzeti jellegű alkalmakon énekelt, szerenádokat adott, különféle alkalmi darabokat tanult. Március 15-re vagy egyéb ünnepélyekre, iskolakezdés, szilveszter, s egyéb eseményekhez kötötten. Ritka temetés volt, ahol az énekkar nem énekelt. Bevételeiből pedig okosan gazdálkodtak, ma is vannak épületek, létesítmények, amik ebből adódtak. Még közösen kaszálást is vállaltak valami jó célért, a kaláka-forma bizonyságaként. S mindezt nem kényszeredetten vagy parancsszóra, hanem örömest. Voltak bor-estek. A színdarabokat a tanítók készítették elő, bővel volt rá idő, többnyire két hónapon át folyt az előkészület. Vásároltak és csináltattak színpadot, színfalakat, egy itthoni segédjegyző édesapja festette be a színfalakat. A népszínművek gyakran napirenden voltak: A sárga csikó, A falu rossza, A bor, A talpra magyar stb. A régi idők falusi közösségi életének, itt ezen a helyen, volt még három kedves formája: a fonóka, a játszóház és a tüzellőbe járás. A társas életforma soha nem nélkülözheti a játékot. A legdöntőbb, sőt legmaradandóbb közösségformáló erő a játékban van. Ez korunkban is persze más formában tapasztalható. A legmaradandóbb, emberformáló, közösségi hatásokat a játék, sokszor a közös játék adja. A fonóka, a téli időszak közösségi alkalma. Ide asszonyok jártak. Több fonóka volt, egybe-egybe 8-10 asszony járt együvé. Minden nap reggel 9 körül kezdték, délután 3-ig. Váltakozva mentek egymáshoz, amit előre megbeszéltek. Vittek magukkal fonalat, guzsalyt, itt azután dolgoztak, beszélgettek, és szórakoztak. Az összetartást, a családi szeretetet, a másik életének megértését elősegítette ez. Nem haszontalanul voltak együtt. Volt ahol megvendégelték a fonókásokat. Volt rá eset, hogy annak a háznak vagy családnak férfi tagjai is bejöttek a fonókába és közeli férfi barátaikkal ők is találkoztak. Itt is sok mindent „összefontak”, ami az élethez szorosan tartozott. A játszóházak is a régi időszakok társadalmi formái. Ezekre vasárnap délután került sor. Itt fiúk és lányok együtt voltak és együtt játszottak. Három játszóház volt. 10-14 évesek, 14-20 évesek, 20-30 évesek. A játszóházak télen éltek. Úgy történt ez, hogy egy-egy szobát, házat kibéreltek erre a célra. Mindig özvegyasszonyok házát. Aki a játszóházba ment, annak 4 krajcárt kellett fizetni s ez mindig jól jött az özvegyasszonyoknak. A kisebbeknek Korpásné házában volt játszóházuk, a nagyobbak Molnár Jánosné /Kis Bertalan féle ház/ vagy Laki Julcsa néni háza. Itt többnyire közösségi játékok voltak, benne az érzelem, a szív húrjai is érintve voltak. Gyakran játszották itt a párválasztás játékot vagy a kútba-estemet. Az előzőben a fiúk közül egy volt a bíró, kezében korbáccsal, mindenkiválasztott magának egy párt, s a fiú ölébe kellett ülni, majd a bíró feltette a kérdést, hogy kinek nem tetszik a párja, az engedje el. S aki nem akarta elengedni, az vállalt érte vagy 5 vagy tíz vagy tizenöt korbácsütést. Annál értékesebb volt a választott pár, minél több korbácsütést vállalt érte a fiú. Volt harmonikájuk és időnként táncoltak is. Nyári időben a cigánygyepen vagy alkalmas tereken közösen játszottak, vagy danoltak. A fiúk tekéztek, színes bőrökből a suszterrel labdát csináltattak s azt egy lyukba tették. A hat résztvevő, mindegyik kezében saját botjával piszkálta a golyót s egy meghatározott jelre, ott kellett hagyni a lyukat és egy tágabb körben elkészített öt lyukba mindenkinek bele kellett tenni gyorsan a botját. Így egy fiú mindig kimaradt, mert csak öt lyuk volt. Közben együtt mondták: sürüljük a paprikást, egye meg a kis kondás. Aki nem tudta saját botját elhelyezni az lett a kiskondás. Vagy másik játékuk volt a kapózás, öt követ fel kellett szedni, egyenként, kettőnként és így tovább. Lányok játszották a nyisd meg leány kapudat, így énekelve:

Itthon vagy e kapus mester?
Itthon vagyok minek jöttél?
Eressz által a hidadon
Nem eresztelek a hidamon.
Mert a hidam agyagból van
A te lovad patkós….

Nagyobb fiúk télen az istállóba gyűltek össze és itt játszottak, szórakoztak. Sokszor vak verebet játszottak. Elfújták a mécsest és marhaganéjjal, lótrágyával hajigálták egymást, mindenki elbújt, és akit eltaláltak az lett a vak veréb. A tüzelő az öregek alkalma volt. Voltak olyan ólak, ahol nem volt gerendázat, tetőzet. Szabad kémény és padlás nélküli tetőzet. Itt az ól közepén volt kiképezve egy mélyedés, ami vályoggal volt körülrakva, letapasztva. Volt egy vas piszkafa, a tűzhelyen szalmával tüzeltek, s körbe ültek, vagy a vályogon vagy vitték saját kisszéküket. A régi magyar élet atavizmusa ez. Mindent megtárgyaltak itt, reggeli harangszóig is beszélgettek. Csak öregek jártak a tüzellőbe, italt nem fogyasztottak. Úgy érzem, hogy mindezek a formációk, a maguk egyszerűségében is hozzájárultak az egyének kiformálódásához, sőt a közösségi szellem kialakításához. A legtöbben boldogan emlékeznek ezekre, az időkre.

A közművelődés

A mezőnagymihályi református egyház iskolai emlékei között van egy könyv, melyben van egy nagy rajzolt fa, aljától-tetejéig tele levelekkel és minden levélen egy név. Alá van írva a következő szöveg: A Nagy-Mihályi Reformáta Oskolában Tanított Rectorok Neveit Előadó Fa. Ez tehát a tanítók fája: rajta 47 név. Alig valamivel kevesebb, mint az összes itt élt és tanított rektorok teljes száma, ami 53. Az első név bizonyos Hatházi. Koráról nincs adat. De a sorban tizedik rektor nevénél, akit Dobi Jánosnak hívtak, már pontos évszám van:1727. Íme, ha egyszerűen következtetünk, akkor bizonyos, hogy Hatházi rektor a 17. század közepén, vagy annak végén élt. 1650 és 1690 között. A falusi közművelődés eszközei a legrégibb időktől az iskolák voltak. Legtöbbször csak az alacsony fokú, tehát elemi jellegű iskolák. Falunkban is ilyen iskolák voltak. A tanítás egyik fontos meghatározója volt, hogy mindenkor, hosszú időszakon át csak egy tanítója, vagy egy rektora volt az iskolánknak. A tanítás délelőtt és délután egyaránt folyt. Az első osztályosokat sokszor a nagyobb osztályosok tanították. Már a 18. század végéről is vannak adataink a beiratkozás mértékéről, a tanulók névsoráról. Bizony sokszor 80-120 gyerekkel foglalkozott egy tanító. Mivel az iskolák fenntartói az egyházak voltak, a tanítók fizetésüket az egyházaktól kapták, akik felügyelő szerveik is voltak. A tanítói fizetések két forrásból tevődtek, először minden tanító földjavadalommal rendelkezett, ami arra kényszeríttette, hogy gazdálkodjon, vagy földjét másnak kiadja. Némi készpénzfizetéssel, a legrégibb időkben pedig kiszabottan minden tanuló után különféle természetbenieket kellett fizetni, pl. csirkét vagy csirkéket, vagy búzát, vagy bort vagy, más egyebet. A tanítók lakást kaptak és ehhez megfelelő ellátást is. A 16. századtól kezdve a huszadik század közepéig itt 53 tanító működött. Közöttük többen fél évszázadig is. A gyerekek a legrégibb időben, ahová vissza lehet tekinteni, nagyon egyszerű öltözékben jártak iskolába és egyszerű volt felszerelésük is. Szülők készítette vászontarisznyájuk volt, amiben iskolai felszereléseiket hordták. Hosszú ideig minden alkalmatosság nélkül, közvetlen átvételből, mintegy hallásból tanultak. Majd palatáblát használtak, később irkát és fokozatosan könyveket. Főtantárgyak voltak az ABC és a szorzótábla. A minimális írás, olvasás, számolás. De tanultak ezen kívül nyelvtant, számtant, földrajzot, természetrajzot, olvasást, egyháztörténetet, hittant, magyar nemzet- történetét és valamiféle alkotmánytant is. A tanítási anyagban igen jelentős helyet foglalt el az arany-ábécé, amit már az első osztályban megtanítottak, és ami végigkísérte a tanulókat. Minden óra vagy tanítási nap elején, egy felsős felügyelete mellett hangosan citáltak. Ez versbe foglalt erkölcstan, mely a viselkedés, a közösségi élet szabályait, a magatartást, az engedelmességet, a szülők és felsőségek iránti tiszteletet plántálta. Jellemző, hogy ez olyan mélyen megragadt, hogy egészen idős emberek ma is tudják. A tanítás minden tekintetben párhuzamosan haladt az egyházi élettel és annak célkitűzéseit segítette elő. A tanítási anyagban fontos helyet foglalt el az énektanítás is. Az iskolák berendezése is nagyon egyszerű volt. Úgy az ülőhelyek benne, minden annak egész felszerelése. Az osztályban volt egy nagy dézsa, benne egy vaskanál, ami a vízszükségletet biztosította. Az iskolákban nagy fegyelem volt, tanítói tekintély és szigor, nádpálca. A légyzúgást meg lehetett hallani, moccanni aligha mert valaki. Különös figyelmet fordítottak a tananyagon túl a viselkedésre, a magatartásra, a köszönésre, az utcai viselkedésre, az öregek iránti tiszteletadásra. Az úton felvigyázók voltak, akik másnapjelentést tettek. Év végén, többnyire mindig vasárnapokon vizsga volt. Délelőtt a konfirmáció a nagyoknak és délután az iskolai záróvizsga. Volt jutalmazás is. A többség csak négy évet járt iskolába, némelyek öt osztályt vagy hatot végeztek. De ebben másféle elvek érvényesültek. Egy-egy tanító jelleme, keménysége, sőt még használt betűjelei is sokszor egy egész nemzedék életét határozták meg. A személyes ráhatásnak határozott nyomai vannak. A faluból már 1944-ig is többen közép és felső iskolában tovább tanultak. Némelyek értelmiségiek lettek, elsősorban tanítók és papok, vagy hivatalnokok. Néhány tanító itt is halt meg és a faluban van eltemetve. Bizonyosan hangoztatom, hogy a tanítók sokszor eléggé meg nem becsült munkája, fáradozása vagy áldozata hozzájárult a falu arcának kiformálásához. Sokan tőlük tanultak meg önállóan gondolkodni, az életet nagyobb távlatokban is tekintve, vagy a tudomány mélységeibe belekóstolni. A közművelődés egyik nagy eszköze az iskolák szervezett munkája mellett a könyv. A szellemi életre való törekvés nélkülözhetetlen jele az olvasás vagy az olvasni szeretés. A faluban sok emberről lehet elmondani, hogy olvasott ember. Régebben megpróbáltam összegyűjteni, azokat az egyházi kiadványokat, amiket itt a faluban ismertek. Örömmel láttam, hogy a betű utáni vágy élt és él az emberek között. A református egyház kezdeményezésére és tanítók sorozatos fáradozására /Tokaji-Balogh/ létrejött az olvasókör, a könyvtár. Ez bizonysága az előbb leírtaknak. Hosszabb ideig egy volt az Énekkar és az Olvasókör, de később a kettő, helyesen szétvált és önálló olvasókör lett. Az olvasókörnek volt tisztikara, volt könyvtárosa, és felügyelője. A téli napokban minden este nyitva volt az olvasókör, ahol olvasni és beszélgetni, vagy könyvet kérni vagy beadni lehetett. Természetesen szűk keretek között működött ez, megszabták az országos lehetőségek és a helyi pénzviszonyok. Az bizonyos, hogy miskolci antikváriustól vették meg a Jókai sorozatot, búzaértékben. Ez a sorozat lett a kiindulási alap. Ezt azután követték a Mikszáth könyvek, a Komáromi János könyvek, Molnár Ferenc könyvei, Utazásokról és felfedezésekről szóló könyvek, Dosztojevszkij sorozata, Zilahy Lajos, Gulácsi Irén, sőt Móricz Zsigmond könyvei. Ezek a szépen bekötött könyvek, a kiadási naplók bizonyítják, hogy milyen sokan forgatták ezeket, a könyveket, sokszor faggyú vagy mécslángnál vagy, petróleumlámpánál. De fényük a szívekben és az agyakban megsokszorozódott. A könyvtárba be kellett iratkozni, s ehhez megszabott díjat kellett fizetni, voltak pártoló tagok is, akiknek adományai növelték a vásárlási alapot. Ismereteim szerint felolvasásokat nem tartottak és előadókat nem hívtak meg, mert ezek a későbbi idők szokásai lettek.

Politikai élet

Ennek nyomait nehéz felfedezni a falu életében. Az első világháborút megelőző időkben a politikát az „urak” csinálták. Egyházi és világi főurak, tehát egyes személyek, fölbirtokosok és grófok vagy hercegek. S ebből maga a nép, akinek csinálták volna a politikát kimaradt, vagy alig tudott róla. Innen a Fáy uraság járt a diétára 1859 előtt. Ezek a pozsonyi diétán azt szerették volna elérni, hogy füstpénzt ne kelljen fizetni. Sajnos nincsenek adatok arról, hogy a szabadságharcban hogy vett részt a falu, vagy egyesek, azt sem tudjuk, hogy az első világháborút megelőző megmozdulásokban volt e valami szerepe. De az 1919-es eseményekről már többet tudunk. Már a háború előtt voltak a faluban is, elsősorban a szegénység és a nincstelenek között, akik érdeklődni kezdtek a politikai és nemzetközi, agrár, vagy szocialista jellegű kérdések iránt. A szociáldemokrata pártnak volt egy kisebb sejtje, vezetői Cselényi Sándor, Vígh József, tagjai Barczi József, Keresztúri Gábor és mások, Nagyecsérben pedig Szekeres Sándor. Talán 20-an voltak ebben a sejtben, akik időnként kapott utasításokat, körleveleket felolvasták és megbeszélték.

Az 1919-es forradalom győzelme után a községben is megalakult a direktórium. Tagjai: Tóth Miklós, Szilágyi János, Bagoly András, id. Laki Károly, id. Miklósi József, Pap András, Hímer József, id. Barczi Mihály, Molnár János, Szabó Lajos voltak. A direktórium megalakulása után a községi közigazgatásban, az állami és politikai szervekben is, ha kezdetleges formában, de újjászerveződtek a dolgok. Ezzel az új irányzattal szemben az 1919-es év közepén volt egy ellenakció, amely elsősorban arra irányult, hogy az akkori községi jegyző azonnal hagyja el a munkahelyét. Ez akkor nem járt eredménnyel, de az események alakulása következtében Ipi Gyula akkori jegyzőt, puskával tarkón lőtték, aki később meghalt. Ennek az ügynek 1944 után folytatása lett és a merénylő, aki annak idején elmenekült 11 esztendőt kapott. Az akkori akció vezetőit is elvitték Egerbe, de a hadi helyzet gyors változása miatt, ugyanis a csehek akkor már Egerben voltak, hazaengedték őket. 1919 júliusában a románok egységei megérkeztek a községbe, s a direktórium tagjai közül hármat: Tóth Miklóst, Szilágyi Jánost és Szabó Lajost a községházára vitték. Majd a megszálló román katonák utasítására hármukat el akarták szállítani. Szabó Lajost valaki kimentette és itthon maradt, a másik kettőt elvitték. Tóth Miklós Nyíregyházán betegségben meghalt, Szilágyi Jánost pedig kivitték Romániába. Itt egy évig maradt sokadmagával. Egy év múlva másokkal együtt megszökött és visszatért a faluba. Élete hátralévő idejét itt, mint cipész töltötte el. Hímer Józsefnek sikerült elmenekülni a direktóriumi tagok közül, egy ideig a környező nádasokban, kukoricásokban bujdosott, a helyzet csendesedése után hazatért. Paróczai Andrásnét, id. Laki Károlyt, Bagoly Andrást, Pap Andrást, id. Miklósi Józsefet, Tóth Zsigmondot Mezőcsátra vitték, ahol többféle verzió szerint vagy megbotozták, vagy egymással megverették őket. 1919 után, tehát a két világháború között valamiféle munkásmozgalmi tevékenységről nem tudok. Ami volt, az nagyon csendesen, leplezetten lehetett. De egyébként is a két világháború közötti időben is szervezett, pártszerű politikai élet a faluban nem volt, nemcsak az előbb említett pártok, de egyéb párt tekintetében sem. A politikai élet hullámait időnként az esedékes követi, vagy képviselőválasztási események mozgatták meg egy kissé és egy rövid időre. A következő választásokon két párt indulhatott legálisan. A kormánypárt és a kisgazdapárt. Ha máshol volt még több párt indulására lehetőség, itt csak ez a két párt volt érdekelt. A választások itt mindig zajosak voltak. A karhatalom, elsősorban a csendőrség többször vagy gyakran beavatkozott a választásokba. És a Kisgazdapárt próbálkozásait akadályozta. A választások idején a községházáról programbeszédek, beszámolók hangzottak el. S bár a falu lakosságának a zöme ellenzéki beállítottságú volt, mivel a kisgazdapárt céljait támogatta, de sikerre itt sohasem jutott. A kormánypárt jelöltjei voltak itt Kun András, Bottlik István és mások, a Kisgazdapárté Tildy Zoltán, Eckhardt Tibor, Hegymegi Kiss Pál, Farkas Olivér, Pap Szabó Károly, Sturman György és mások. Ezek közül többen, személyesen is jártak a faluban, a politikai agitációk idején. Voltak választások, amikor a kisgazdapárti jelölteket bezárták, a szavazókat akadályozták, vagy megkardlapozták. A két világháború idejéről, közötti időről idejegyeztek két kortesverset, ami itt készült. Hiszen a községnek mindig voltak ügyes, versfaragó, gúnydalokat rögtönözni tudó emberei.

Hunyady gróf rókaszűrbe, Okos feje báránybűrbe.
Népnyúzó ügyvéd Ulain, Jár a ravaszság utain.
Beszél sok handabanda, lyukat beszél a hasadba.

Eckhardt Tibor vett egy pörge kalapot
Locsolni a Gömbösékhez ballagott
Rózsavíz volt a kezébe,
Hatalomvágy a szívébe
Édes Gyulám fogjál kezet
Nyisd ki végre a szemedet.
Mungóidat küldd gyorsan a pokolba.
De a Gömbös hamiskásan mosolyog
Ugye Tibi a hatalom jó dolog
Várj pajtás még vagy 10 évet
Igen vegyes még a néped.
Mindvalahány annyiféle grófok, papok keveréke
Ez lenne a Missisipi hatalom.

A közégben minden alkalommal kormánypárti képviselő lett. A képviselőségnek komoly következménye alig volt, s a falu életében ritkán hozott hasznot.

A háború utolsó éve

A község a 30-as, 40-es években úgy élt, mint egy hasonló magyar falu. A társadalom szerkezetében nem történt változás, bár az egyének élete, munkalehetősége valamelyest javult. 1934-ben a lakosság létszáma 2066 volt. 1941-ben a falu lakosságából a mezőgazdaságban dolgozott 1737, az iparban 185, kereskedelemben 17, egyéb 46. Lakás 500-66 között volt. Vagy ha az állatállományt tekintjük: szarvasmarha 1248, sertés 1804, ló 489, ló 1775. Sajnos a falu természetes fejlődését akadályozta az egykére való hajlandóság, ami az utóbbi években határozottan módosult. Az évek óta dúló kemény és értelmetlen háború innen szedte áldozatait. De az 1944-es év, sok esőzés mellett gazdag és bő termést hozott. A község földrajzi helyzete, fekvése miatt jelentősebb katonai egység nem tartózkodott itt. De már az 1944 év folyamán, főleg április után kisebb német és magyar katonai erőt telepítettek ide. A németeknek négy légvédelmi ütegük volt, amit az ún. Sztárai-kert területén állítottak fel. Innen és a majorból gyakran lőtték a Nagyecsér, Mezőcsát vonalában elhelyezkedő orosz katonai erőket. 1944 november 8-án erősödött a falu körüli harcok moraja, majd délután egy repülőgép bombázta a német légvédelmi ágyúkat. Ezen a napon érte találat a református templom tornyát és több lakóházat is. A községben állomásozó német és magyar katonáknak volt egy lőszer és felszerelési raktára, Gulyás Bálintné házában. Állítólag 10 mázsa robbanóanyagot, szögesdrótokat, tekercseket, csákányok és egyéb felszerelések voltak itt tárolva. November 9-én hajnali 4 óra után, az éjszaka érkezett parancsra, a még itt lévő két-három katona felrobbantotta. A robbanás, illetve az istálló helyén maradt egy 8 méter széles, 6 méter mély tölcsérszerű gödör, a környező házakban kisebb károk, ablaküveg, kémények, tetőzetkárok keletkeztek. Emberhalál nem történt. Így nov. 9-ének reggelén a községben német vagy magyar katonaság nem volt. Az előző napokban a magyar katonai parancsnokság falragaszokon kiürítési parancsot közölt. Mezőnagymihály község lakosainak a heves megyei Bodony községet jelölték ki új lakóhelynek. A lakosság, kivéve két családot, a kiürítési parancsnak nem engedelmeskedett, lelkipásztoruk és mások tanácsára nem hagyták el otthonukat. Az idő őket igazolta. A község harctér nem lett, sem közvetlenül a község határában, sem benn a faluban háborús cselekmények nem voltak. Az előző napokban Szomolló és Külső Darvas felől egy jó napig többször lőtték a falut, s ekkor történtek a már előbb említett találatok, a református templomban tüzérségi megfigyelőhelyet sejtettek, de ezt a megfigyelést a másik templomból végezték. A község lakosai elsősorban egyénileg, helyileg, az udvar vagy a kert egy alkalmas pontján készített védelmi bunkerekben húzódott meg, vagy nagyobb épületek, házak pincéiben, amit biztonságosabbnak véltek és ahol többen együtt lehettek. A belövéseknek, az átmeneti tüzérségi tűznek, azonban halálos áldozata nem lett. A falu lakosságának élete ezekben, a hetekben és napokban is úgy folyt, gördült tovább, mint addig. Akinek hozzátartozói voltak a családban miattuk rettegtek és reménykedtek, a többiek pedig dolgoztak, az állatokat etetni kellett, a terményt betakarítani, az őszi szántást végezni. Elömlött, elhatalmasodott mindenkin a pillanatnyi helyzet feszültsége, s az a gondolat, hogy minél előbb és minél kevesebb kárral túljutni a háborún, vagyis hadd folyjék át a falu határán a front és majd csak lesz valahogy. Az élet és a jövő sokszor nagyon reálisan leszűkül a létre, az életben maradás vágyára. November 9-én reggel fél 6-kor, déli irányból érkeztek meg az első szovjet katonák. Először csatárláncba fejlődött gyalogosok, majd szekeresek, lovak, ágyúk. A lakosság házaiba húzódott, ünnepélyes fogadás nem volt, a bevonuló sereg hamarosan szétfolyt a faluban, magánházaknál, parókián, községházán, iskolákban helyezkedett el. Rövid, néhány napos pihenő után, ezek az első csapategységek továbbmentek Mezőkeresztes irányába, de 1-2 hónapon át rendszeresebben, később ritkábban tartózkodtak még a faluban. Pihenőhely, tisztálkodási hely lett a község az átvonuló katonaságnak. Mosodát, cipészműhelyt és egyéb javító részlegeket rendeztek be hamarosan. Kisebb méretű kórház is volt a községházán, ahová a környékről megsebesült katonákat és egyéb betegségben lévőket hoztak ide. Sajnos nem sikerült megtudnom, hogy milyen hadtest vagy csoport egységei érkeztek ide, sem azt, hogy név szerint ki volt itt a legmagasabb tisztségű katonai vezető. A szovjet csapatoknak itt történt elhelyezkedése után, a környéken, vagy már messzebb vívott harcokban elesett, vagy megsebesült és itt meghalt néhány katonáját, átmenetileg a református templom udvarán temették el. Ezeket, a halottakat a nyár elején /következő év/ kihantolták és Mezőcsátra szállították, ahol közös sírba ünnepélyesen elhelyezték. Átmenetileg magyar hadifoglyokat is őriztek itt, akiket azután tovább vitték. Egy német és egy erdélyi magyar katona van helyben eltemetve. A község ilyen módon történt felszabadulása után, fokozatosan kialakult egy átmeneti közösségi és közigazgatási rend. A volt községi elöljáróság egy ideig helyén maradt, élén Prókátor Dezső községi jegyzővel, Sinka Miklós bíróval, ezenkívül Boros István, Boros András, Dicz János, Marton András, Gulyás János, Dósa Gyula, Hímer Lajos hitesekkel.

Az élni akarás, a szívósság jeleként hamarosan megkezdődött a cukorrépából készített malasz, s mivel a malmok nem dolgoztak, a volt olajütőn kezdetlegesen őrölt búzából készített kenyerek korszaka. De élet volt és reménység. A községnek a háború ismert törvényszerűségei szerint, erejéhez mérten részt kellett venni a még harcoló hadsereg élelmezésében és gondjaiban. Ezzel együtt az új követelményekhez a közösségi életforma megszervezésében. Az új helyzet egyre inkább új formákat hozott, akkor még kezdetlegesen, ezért hamarosan előkerültek, az első világháború idején, az orosz hadifogoly-táborokat megjárt és ott az orosz nyelvet elsajátító falusi emberek, így Monoki Bertalan, Farkas Márton és mások, akik a két nép között az első közvetlen kapcsolatokat megteremtették tolmácsolásuk által.

Így falunk 1944 november 9-én nemcsak több évig tartó, értelmetlen és szégyenteljes háború nyomorúságain és borzalmain jutott túl, hanem ekkor lezárt egy hosszú korszakot, annak szokásaival, tradícióival, társadalmi és gazdasági rendjével együtt és egyben kinyitotta kapuját egy kezdődő új korszak előtt, hogy hamarosan újabb békés- előjelű események résztvevője és munkása legyen.

Mezőnagymihály, 1975 júlus hó.
Csorba László
lelkipásztor