1111111111111
2222222222222
OK
Mezőnagymihály címere
MEZŐNAGYMIHÁLY
MEZŐNAGYMIHÁLY

Karácsony régen

Sokunk számára hihetetlennek tűnik, hogyan készülődtek Nagyszüleink, Szüleink a karácsonyra.

80-100 évvel ezelőtt Mezőnagymihály lakói a földművelés nehéz kétkezi munkájából, és állattartásból éltek. Kora tavasztól késő őszig fáradságos munkával termelték meg és takarították be a termést a család és állataik számára. Ekkor még minden család önellátó volt, ezért amit csak lehetett hasznosítottak. December elejére igyekeztek befejezni minden munkát a földeken.

A család apraja és nagyja ekkor sem tétlenkedett, volt munka bőven a ház körül. Több generáció, sokszor 3 nemzedék is élt egy fedél alatt, szeretetben-békességben. Nagy volt a gyermekáldás: 4-6, sőt 8-10 gyermek nőtt fel egy családban. Mindenkinek megvolt a feladata. A férfiak etették az állatokat, rendbe tartották az istállót, udvart, megjavították az elnyűtt szerszámokat. A gyerekek délelőtt-délután iskolába jártak. A nagylányok fontak-szőttek, takarítottak-mostak. A gazdaasszony maga dagasztotta, sütötte hetente a kenyeret. A tejfölösleget megaltatta, tejfölt-túrót készített, vajat köpült. Maga gyúrta, nyújtotta a különféle tésztákat. Akkoriban az asszonyok még naponta friss ebédet főztek.

Karácsony előtt sok háznál volt disznótor, ezen összejött a rokonság. Nem volt hűtő-fagyasztó: pácolva, füstölve tartósították, szellős hideg kamrában felaggatva tárolták, beosztva egész évre.

Érték volt minden, ami megtermett, be kellett osztani egész évre. A felesleget – tejáru, tojás, baromfi – kosarakba, batyuba kötve gyalog vitték hátukon a mezőkeresztesei és mezőkövesdi piacra. Ebből vásároltak gyertyát, petróleumot, gyufát a világításhoz, hiszen villany ekkor még nem volt. Híresek voltak a karácsonyi vásárok Mezőcsáton és Mezőkövesden. Itt adták el a lábasjószágot. Ennek árából vették meg családtagjaiknak a csizmát, kucsmát, meleg kendőt és kabátot, amire éppen szükség volt és anyagi helyzetük engedte. A falusi kisbolt polcain csak a legszükségesebb áruk – só, paprika, rizs, cukor – voltak.

Déli gyümölcsöt nem árultak, mint napjainkban. Elképzelhető, milyen finom csemegének számított a gyerekeknek a „vásárfia”: pár szem narancs, füge, szentjánoskenyér. Ezek felkerültek a karácsonyfára és csak ünnep után ették meg.

Karácsonyra és más jeles ünnepekre csigát készítettek. Ez került a levesbe, emelve az ünnep fényét. A csiga-tészta készítése igényes munka, téli estéken összeülve-beszélgetve erre is jutott idő. 24-én minden háznál sült diós-mákos kalács, amit nem bejglinek, hanem „ködmönujjának” neveztek. A kalácstésztát jó nagy rudakba tekerték fel, tepsibe rakták és a kemencében aranybarnára sütötték. Készült kerek fonott kalács, azt reggelire tejeskávéval fogyasztották. A sütemény később jött szokásba: rácsos diós, habcsók, mézes, lekváros omlós. A finom cipó, kalács illata betöltötte a konyhát.

A legszegényebb családok is azon igyekeztek, hogy karácsonyra legyen a gyerekeknek egy új csizma, meleg ruha, jusson az asztalra jobb étel. Egy szerény fenyőág vagy fa, rajta színes papírba csomagolt dió, kockacukor. Szaloncukor nem volt még, helyette házilag sült mézes figurák díszítették a karácsonyfát, amit a Jézuska hozott Szenteste a gyerekeknek.

A reformátusok hétköznap esténként, a katolikusok hajnali misén, Advent négy vasárnapján délelőtt-délután mentek templomba, lélekben így készültek az ünnepre. Szenteste sem volt ez másként. Az emberek igyekeztek minden munkát befejezni. Ünneplőbe öltözve, csikorgó hidegben, talpuk alatt ropogó hóban mentek az istentiszteletre, ill. az éjféli misére, hogy megünnepelhessék Jézus születését.

Hazaérve a kemence sugárzó melege fűtötte fel dermedt kezüket-lábukat. Az asztalon pislákoló petróleumlámpa fényénél gyűlt össze a család. Áhítattal nézték a karácsonyfán kigyúló gyertyát, szívták magukba a fenyő szobát betöltő illatát. Szívükben ott volt a remény: Krisztus, a Megváltó megszületett.

Az ablakon „kántáló” gyerekek kopogtak illendően, kérdezvén: meghallgatják-e éneküket? Igenlő válaszra szép csengőhangon énekelték: „Krisztus Urunknak áldott születésén”, „Az Istennek szent angyala” kezdetű énekeket. Betlehemesek is jártak a faluban. Ahol fogadták őket, eljátszották Jézus születésének történetét. Jutalmul megvendégelték őket, vagy pár fillért kaptak.

Nagyot változott azóta a világ. A XXI. század elején számunkra természetes kényelmes, komfortos lakásban élni. A technika vívmányai vannak segítségünkre mindenütt. A televízió, az internet közel hozza a világot.

Adventi várakozásunk, karácsonyi készülődésünk is más. A boltok árutól roskadozó polcai, a bevásárlóközpontok csillogó-villogó díszei kínálják magukat. Ki-ki lehetőségei szerint ajándékozhatja meg szeretteit. Ma sem könnyű az élet. Vannak nehéz sorsú emberek, családok, akik segítségre szorulnak.

A múltba visszatekintve összehasonlíthatjuk jelen lehetőségeinket, tudjuk értékelni elért eredményeinket, fejlődésünket. Jó lenne, ha Karácsonykor mindannyiunk szívében ott lenne a remény, hogy összefogással, egymást türelemmel elfogadó szeretettel induljunk egy még szebb jövő felé.
Monoki Ilona