OK
Mezőnagymihály címere
MEZŐNAGYMIHÁLY
MEZŐNAGYMIHÁLY

Történetek Mezőnagymihály múltjából

„Ami elmúlt, soha nem jön vissza már…”szól a jól ismert sláger. Való igaz, hogy a múlt eseményeit újra élni már nem lehet, de azért tehetünk valamit, hogy a régi idők történései ne vesszenek a feledés homályába és azok is megismerhessék azokat, akiknek ez ma már csak történelem. A legkönnyebb dolgunk akkor lenne, ha leemelhetnénk a polcról a megfelelő videó kazettát, és arról megnézhetnénk, hogy mi minden történt településünkön 50-60 évvel ezelőtt. Mivel ez technikailag lehetetlen, nem marad az utókor számára más csak a kimondott és leírt szó. Sajnos egyre kevesebben vannak azok, akiknek a távoli múlt megélt valóság és egyre többen, akiknek csak egy régi, érdekes mese A mai felgyorsult, rohanó világunkban van még időnk beszélgetni? Van időnk megkérdezni a szüleinket, nagyszüleinket, dédszüleinket a gyermekkorukról, az életükről? Tudjuk, hogy a fiókok mélyén rejtőző, elsárgult fényképekről kik néznek vissza ránk? Addig kell kérdezni, míg van kitől, hiszen az élet véges. A történeteket hallgatva, a fotókat nézegetve sok mindenre rácsodálkozunk, sok mindenen .meglepődünk, elgondolkodunk, nevetünk és talán meg is hatódunk. De ez így van rendjén. Ha csupán a gondolatainkban maradnak meg az elhangzottak (és azokat később tovább is adjuk majd), már akkor is sokat tettünk annak érdekében, hogy a gyermekeink és az utánuk jövők megtudják, megértsék, hogyan éltek az őseik. Ha pedig mindezt még le is írjuk, kézzelfoghatóbbá tesszük számukra a múltat.

A következő sorok id. Juhász Imre történetei alapján születtek meg, aki tősgyökeres mezőnagymihályi, hiszen már 1930-tól él a településünkön. Elbeszélései az 1930-as és 40-es évek Mezőnagymihályára repítenek vissza, felidézve az akkori életformát és az akkor élt embereket. A faluban igen sok iparos, kereskedő, mesterember tevékenykedett. Amai Művelődési Ház helyén Lusztig Gyula zsidó kereskedő működtette vegyes boltját, melyben többek között kimérős cukrot, sót, ecetet, fűszereket, petróleumot árultak, a gyerekek pedig 2 fillérért medvecukrot kaptak. De volt itt patkószög és vaspor is, a hátsó udvaron álló épületben pedig terményáruda. Hasonló boltot üzemeltetett a családjával Vajmon József is a Május 1. utca elején. A bitumen pálya helyén álló épületben bolt és kocsma is volt. Az előbbit Sinka Miklósné, míg utóbbit a férje vezette. Hordókból mérték a sört és a bort, de volt ott kisüsti és rum is. Ez az üzlet költözött át a Hangya Szövetkezet megalakulása után a jelenlegi COOP-bolt helyére. A rossz lábbelik javításáról Papp János és Monoki Károly cipészmesterek gondoskodtak. Akkoriban csak a férfiak kiváltsága volt a fodrászhoz járás. Ők Kaló Antal, Tóth Ferenc és Szabó Imre borbélyok keze által szépültek. A nők otthon, saját maguknak készítették el a frizurájukat.

Működött Mezőnagymihályon két szikvízüzem is (Kanczler Artúr és Vígh Károly tulajdonában), melyek nemcsak a lakosokat, de a kocsmákat, boltokat is ellátták szódával. Üveget a gyártó adott -keveseknek volt ugyanis sajátjuk-, aki mindig feljegyezte, hogy ki hány palackot vitt haza. Kanczler felesége a bálokon és egyéb összejöveteleken datolyát, narancsot, fügét, szentjánoskenyeret árult. A férje sántán, gyalog járt be Miskolcra áruért.

Napjainkban már minden háztartás elmaradhatatlan tartozéka a hűtőszekrény, de ez nem volt mindig így. Egykor a Községháza udvarán lévő jégveremből jutottak az emberek jéghez, ezzel oldva meg a hűtés problémáját. Télen, a befagyott Vályoggödörből hordták lovas kocsikkal a jégtömböket a szalmával szigetelt verembe. Innen aztán a kisbíró vagy a jegyző kocsisának segítségével ingyen jutott bárki jéghez. Ha elegendő mennyiséget halmoztak fel akár júniusig is kiszolgálta a falubeliek igényét.

Nem volt akkoriban zacskós tej és szeletelt kenyér sem, ezeket a családok saját maguk, házilag állították elő. Majdnem mindenki tehéngazda volt, így aztán nem okozott problémát a tej, túró, tejföl, vaj előállítása. A felesleget kedden, pénteken és szombaton a keresztesi piacra hordták az asszonyok. Kenyeret 2-3 hetente sütöttek, de akkor egyszerre többet. A búzát Barna Gyula vagy Dancs István vízimalmában őröltették meg, ahol fizetés gyanánt „vámot vettek”, vagyis a termény egy részét munkadíjként megtartották.

A napraforgómagot az olajütőben dolgozták fel. Ősszel, a szárítás után vitték el Boros Mihályhoz vagy Kovalcsik Dezsőhöz (Ők szintén nem pénzért dolgoztak.) Az akkor kinyert olajmennyiség egy évig is kitartott.

Az előbbinek -egyedül a faluban- kendertörője is volt, sokan termesztettek ugyanis abban az időben kendert. A növény feldolgozása igen hosszadalmas és fárasztó művelet volt. Az ültetvényekről betakarított növények 2-3 hétre az áztatóba kerültek, amelyet a patakban alakítottak ki. Utána jöhetett a kiterigetés, szárítás, tilolás, gerebenezés, majd a fonás. Ez ülő-vagy kerekes guzsallyal történt. Az előbbit már a kislányok is használhatták, az utóbbit az asszonyok hajtották a lábukkal, sodrás közben sűrűn köpdösve a szálat. A kész fonalat szövőgépre „vetették”. A megszőtt anyagból csináltak aztán később lepedőt, pokrócot, egyéb hasznos holmit. Ebből készült az ún. ”hamvas” is, amit Keresztesen „Batu ruhának” hívtak. Ez nem volt más, mint egy nagy batyu, melynek segítségével a betakarított terményt (babot, borsót) hordták haza a hátukon a határból.

Öt patkoló- és kocsikovács (Hímer Bertalan, Juhász János, Kovalcsik Dezső, Lengyel Zsigmond, Oláh Béni) is dolgozott Nagymihályon, de még így is alig győzték a sok munkát, hiszen volt olyan porta, ahol 4-5 lovat is tartottak. Mindennaposak voltak a kocsi-, taliga-, borona- és ekejavítások, télen pedig a lovasszánok vasalása adott nekik munkát.

Akkoriban gyakran volt hangos az utca a vándoriparosok kiabálásától, akik ily módon hívták fel az emberek figyelmét a szolgáltatásaikra. A drótos tót a kilyukadt fazekakat, edényeket javította meg, a köszörűs pedig a borotvákat, késeket, ollókat, bicskákat élezte meg. A keresztesi cigányok tollat és bőrt vásároltak, amit aztán a szűcsiparosoknak adtak tovább.

Hentes-mészáros boltot Bóta Gyula működtetett, id. Pálhegyi József pedig házakhoz járt disznót, marhát, borjút vágni. A fentiekből látszik, hogy az itt élők szinte mindenhez helyben hozzájuthattak, de ha valamire mégis szükségük volt, akkor azt a keresztesi, kövesdi vagy csáti vásárokon szerezték be. Mivel akkoriban még nem voltak buszok, autók és még bicikli sem sok, az utat gyalog vagy lovas kocsival tették meg az emberek. A tehetősebbek Léderer Zoltán keresztesi fiákerest is megfizethették, aki személyfuvarozást végzett.

Játékokat nem vettek a gyerekeknek, hanem saját kezűleg készítettek. Tehénszőrből labdát gyúrtak, csutkából és csuhéból babát formáztak .A fiúk kedvenc játéka volt a „csülök ló”, amit állati csülökből csináltak és kocsi helyett lábast kötöttek utána. Télen a csúszkáláshoz „fakutyát” fabrikáltak: egy deszka aljához legtöbbször esernyődrótot szögeltek, majd ráálltak és szalmahúzó horoggal vagy akáchusánggal lökték magukat előre. Néha kilométerekre is elmentek a patakon ezzel a korcsolyával. Az iskola és a játék mellett a fiúk ötödik osztályos koruktól „leventébe” is jártak, ami egy katonai előkészítő foglalkozást jelentett. A Lőtéren hetente kétszer gyűltek össze, ahol Bukta Imre, Jakcsi Lajos és Kaló Antal oktatták őket az alapvető katonai ismeretekre. Mindehhez fakardot és fapuskát használtak.

A települést a bíró és a hitesek vezették, akik a mai képviselőknek felelnek meg. Fizetés nélkül, utcák szerinti beosztásban végezték a munkájukat. Ők ellenőrizték többek között a tisztaságot is. Mindenki köteles volt a kapuja elejét hetente legalább kétszer (szerdán és szombaton) felseperni, a portája előtti részt gondosan rendben tartani.(!!!) Ellenkező esetben pénzbüntetéssel sújtották, melyet szigorúan be is hajtottak rajta. Szabály volt továbbá az is hogy fát csak úgy vághattak ki az udvarokon, ha előtte a hitesek érettnek nyilvánították és helyette rögtön újat ültettek. Az elhullott állatokról is gondoskodni kellett: a Zsombikban lévő állatégetőben semmisítették meg. A falu az utak, árkok takarítására, javítására, fűkaszálásra útkaparót (Kovács Lajos) alkalmazott és fizetett. Az ő munkaterülete a Határdombtól a Gyilkos hídig tartott. Adót már akkor is fizettek: a földek után a minősége, a házak után pedig a porta területe alapján. Az állattartók legelőbérrel tartoztak a falunak, a csordásoknak és a kondásoknak pedig búzát, árpát adtak.

A közbiztonságról a csendőrök gondoskodtak. Imre bácsi szerint többet ért akkoriban a két csendőr, mi ma ötven rendőr. Nagy volt a tekintélyük, féltek, tartottak tőlük az emberek. Az egyik leghatásosabb büntetésük a megszégyenítés volt. Akit lopáson értek, annak a lopás tárgyával, pl. egy zsák búzával vagy tyúkkal a hátán kellett a falun végigvonulnia, s közben hangosan kiabálni. ”Így jár, aki búzát lop!” Így jár, aki tyúkot lop!” Nagymihályra Mezőcsátról jártak ki hetente legalább egyszer ellenőrizni. Lóháton, egyenruhában, kakastollas kalapban érkeztek, karddal és puskával felszerelve. Baj esetén fél órán belül itt voltak. Nekik és a lovaiknak külön csendőrpihenő állt rendelkezésükre a Cigánygyep közelében .

Tűz esetén az önkéntes tűzoltók vonultak ki a helyszínre, ”karral húzós vízipuskájukkal” fékezve meg a lángokat.

A betegeket Dr. Bánhegyi Imre orvos látta el, de a gyógyszerekért már a keresztesi Siska féle patikába kellett menni.

A II. világháború kapcsán két tragikus történetet idézett fel Imre bácsi, melyeknek gyerekfejjel ő is szemtanúja volt. 1944 novemberében az oroszok a katolikus templom előtt foglyul ejtettek egy huszonéves kárpátaljai katonát, Szőlősi János motoros hírvivőt. A falu szélére indultak vele, de ő szökni próbált és ekkor géppisztolysorozatot adtak le rá. Miután meghalt, a Vályoggödörbe dobták. Ott találták meg a holttestét a tavaszi olvadáskor. A parton eltemették és ekkor értesítették a szüleit is, akik koporsóval jöttek érte Nagyszőlősről. „Az oroszok nagyon kegyetlenek voltak, állatabbak az állattól.”- vallja az elbeszélő és ezt a következők is jól bizonyítják: Egy csupán 19 éves német fiút is elfogtak és a Kisrét-árokhoz vezették. Ott meztelenül egy magányos fűzfához állították és agyonlőtték. 4-5 napig feküdt ott, majd egy karóval jelölt helyen elföldelték. 1945-ben temették át a geleji úti temetőbe, ahol ma is nyugszik, sírkövén az „ismeretlen katona „felirattal. Az oroszok azt tehettek, amit csak akartak. Bementek a házakba, fosztogattak, mindent elvittek, ami a kezük ügyébe került. Egy alkalommal lopott libával „kopogtattak” be a Juhász családhoz és fazekat követeltek. A háziak megdöbbenve látták, hogy az állatot tollastól-mindenestől főzték és ették meg-így adva tanúbizonyságot butaságukról.

A záró történet mesébe is beillene, pedig igaz. Imre bácsi legidősebb nagybátyja Juhász Sándor az I. világháború idején fogságba esett Oroszországban. Nem tudtak a sorsáról semmit, azt sem tudták, hogy él-e. Az évek teltek, de hírt nem kaptak felőle. Aztán jött az újabb háború és vele együtt Magyarországra, éppen Mezőnagymihályra egy orosz kiskatona. Miután már belőle is fogoly vált, egy istállóban őrizték a többi társával együtt. Itt kapcsolatba került a helybéliekkel, köztük Imre bácsi családtagjaival is. Minél többször találkoztak ez utóbbiak vele, annál jobban emlékeztette őket az eltűnt rokonra. Ráadásul ez a katona tökéletesen beszélt magyarul(!). Szó szót követett, fényképek is előkerültek. Az egyiket meglátva a fiú így kiáltott: „A papa!” A képen nem volt más, mint az elveszettnek hitt Juhász Sándor, aki külhonban családot alapított. Ez a kapcsolat aztán megszűnt, a rokonok elvesztették egymást.

A soroknak itt sajnos vége szakad. Mindenkinek megvan azonban a lehetősége arra, hogy tovább kutakodjon a múltban. Ehhez nem kell mást tenni, csak őszinte érdeklődéssel fordulni az idősebbek felé és ők ezt sok régi, elfeledett, érdekes történettel hálálják majd meg. Higgyék el, érdemes!
Barta Andrea